Szent György a rendőrök védőszentje, rendőrnapot ünneplünk ma. Kicsit talán jobban figyelünk rájuk, mint máskor. Ma talán mások is többet hallanak, mint a szirénát, ami belehasít a madarak tavaszi csicsergésébe. S valahogy mégis úgy érzem, ez a nap csendesebb, mint kellene.

Csendesebb, mert talán soha nem volt olyan nehéz rendőrnek lenni, mint napjainkban. Egy olyan világban, ahol mindenki reagál – azonnal, hangosan, sokszor következmények nélkül –, rendőrnek lenni különös teher. Egyenruhát húzni minden szolgálat alkalmával, amikor tudják: a legtöbben már az első pillanatban gyanakvással vagy ellenérzéssel néznek vissza rájuk. Úgy végezni a munkát minden nap, hogy a hibák gyorsabban terjednek, mint a sikerek. Úgy helytállni, hogy közben egyre kevesebben akarják megérteni, mit is jelent ez a hivatás valójában. Fellángolások, egy-egy epizód persze van, ám az eufória gyorsan elillan, és jönnek vissza a szürke, szívtelen hétköznapok…

Mert valljuk be, manapság nem népszerűek a szabályok. S még kevésbé népszerűek azok, akik betartatják azokat.

Egy felgyorsult, meglehetősen énközpontú világban a határok inkább akadálynak tűnnek, mint kapaszkodónak. A rendőr pedig – akarva-akaratlanul – ennek a határnak a megtestesítője. Nem lehet mindig kedves, és nem mondhat mindig igent. Nem fordíthatja el a fejét akkor sem, amikor mások igen. S ezért gyakran nem szeretjük őket, odaszólunk, és következmények nélkül kommentelünk…

Pedig valójában ott vannak ők a legnehezebb helyzetekben. Ott, ahol baleset történik, ahol valaki bajba kerül, ahol félelem, indulat és kiszámíthatatlanság van. Ott, ahol nincs idő mérlegelni, és nincs lehetőség végiggondolni, hogy ki fogja kamerázni, vagy a neten értékelni mindenféle szakértelem nélkül az intézkedést. Nekik dönteniük kell, sokszor azonnal. Mindvégig emberként helytállni, de maximális kötelességtudattal.

Nem tagadom, máshogy tekintek rájuk, mint sokan. Hivatásomból adódóan sokat láttam őket közelről, sokat beszélgettem velük, és sok mindent átéltünk együtt. Ezekből cikkek születtek, vagy tapasztalatokat szereztem, amelyeket kincsként őrzök. Ezek után senki nem várhatja, hogy üres egyenruhát lássak. Embereket látok. Akkor is, ha mosolyognak, ha elkeseredettek, és ha fáradt a szemük egy-egy hosszú szolgálat végén. Hallom a csendes mondatokat olyan történetek után, amelyeket nem lehet csak úgy letenni. Látom a döntéseik súlyát. Azt, hogy nem mindig van jó megoldás, csak kevésbé rossz.

Látom a hivatást. Azt a fajta elhatározást, amit nem lehet tanulni. Azt, hogy valaki újra és újra kimegy, szolgálatba áll, akkor is, amikor tudja, hogy nem fog tapsot kapni érte. Sőt, sokszor inkább kritikát, kétkedést, megbecsülés hiányát vagy igazságtalan támadásokat.

Talán a világ túlságosan megváltozott, túlságosan felgyorsult. Ám ezektől a rendfenntartókra nemhogy kevésbé lenne szükség, hanem talán soha annyira, mint ebben az őrült és megzavarodott tempóban. Mert a rendőr ma is ugyanazt teszi, mint korábban bármikor: ott szolgál, ahol és amikor kell.

Nekem pedig megtiszteltetés, hogy láthattam és láthatom a munkájukat közelről. Hálás vagyok, hogy elfogadtak, hogy beengedtek a történeteikbe. Hogy bizalmat szavaztak – egy olyan hivatásban, ahol ez az egyik legnagyobb érték és a legtörékenyebb kincs. Vigyázni kell rá, tudom!

A média változik, a tempó egyre gyorsabb, és ma már kevesebb idő jut arra, hogy igazán ott legyek közöttük. Ám bízom benne, hogy ez még változni fog, hogy a világ és a média is lecsendesedik kicsit. Mert van mit megmutatni, s van mit elmondani róluk.

Nem csak ma. Ám ma, Szent György napján különösen. Mert az egyenruha és a sziréna mögött mindig van egy ember, aki a többi emberért szolgál és véd, akár élete árán is. S mégis néha ez az, amit a legkönnyebb elfelejteni…